Nagyon szubjektív, néhol provokatív beszámoló Kelet-Galíciáról - 2. rész

márc. 17. péntek

·         Buchach

o   Agnon, az eddigi egyetlen Nobel-díjas héber szerző szülővárosa (Smuel Cacskeszként születet itt) 

Agnon

o   az Agnon név onnan jön, hogy az első novella, amivel hírnevet szerzett, egy agunáról szól 

o   Agnon-ház, azutcát elnevezték Ulica Agnonának

o   Városháza -késő 18. sz., késő Barokk stílusban

o   Bartal szerint hatalmas szakadék tátong aközött, amilyennek az ember Agnon művei alapján elképzeli Buchachot és amilyen volt

·         Chortkiv/Csortkov

o   az első Chortkover rebbe (1827-1903) a ruzsini rebbe fia, annyira gazdag lett, hogy megvásárolta a Potocki grófok csortkovi palotáját (nem kell aggódni, volt nekik Lembergben és Varsóban is palotájuk), amiben harmincvalahány szoba volt -igen, valószínűleg elmondható az a 19. sz. haszidokról is, mint amit a mai ukránokról írtam korábban, és Israel Joshua Singer Yoshe Kalb c. regényéből határozottan úgy tűnik, hogy a rebbék dúskáltak a vagyonban, miközben a legtöbb haszid szegény volt. Bocs, ha ez marxistán hangzik, az idősebbik Singer testvér (merthogy az ő öccse Isaac Bashevis SInger) nemhiába volt baloldali.) 1916-ban a nagy galíciai menekülthullámmal a második csortkovi rebbe is áthelyezte székhelyét Bécsbe, és 1918 után csak alkalmanként látogatott vissza Csortkovba, az udvartartás Bécsben élt. (Mondanom sem kell, hogy a galíciai menekültek nagy részét kipaterolták Ausztriából 1918 után.)

o   a csúcsponton 6000 zsidó élt ebben a ma 30000-es városban és 22 zsinagóga volt

o   a pesti Teleki téri stíblt csortkovi menekültek alapították az I. VH után

o   miközben az egyik zsinagóga mellett álldogáltunk (és emellett van a cadik harmincvalahány szobás palotájának, amit a lengyel Potocki grófoktól vett meg, hűlt helye), arra járt Chortkiv polgármestere, megkérdezte mi járatban vagyunk, és innentől kezdve 2-3 órán át vitt minket ide-oda, rögtön odaszalasztott egy újságírónőt, aki csinált vagy 30 fényképet rólunk itt, ott amott. Az egyik be is került a helyi sajtóba: http://chortkiv.org.ua/index.php?name=News&op=view&id=1139

o    Bementünk ebbe a zsinagógába, ami mellett felszedett minket a polgármester. Most ez egy katonai építmény és a Maidan civil szervezetének toborzóállomása, a másik még álló zsinagóga egy egészségügyi szakközép telkén van és pusztul (galambok, bútorraktár). Itt támadt az az érzésem, hogy nem bírok már sokkal több pusztuló zsinagógát megnézni. Mostanában egyébként is érzékenyebb vagyok, nem tudok olyan szakmányban olvasni a Holokausztról mint régen. Régen csak egy-egy könyvtől omlottam össze (Pl. Jan Tomasz Gross: Fear), most már minden részlettől, ami előjön egy-egy önéletrajzban, amit a disszertációmhoz olvasok. Pl. kikészültem attól, hogy Kun Miklós 45-ben újra találkozott egy prágai professzorával, miután az túlélte Terezint és megköszönte neki, hogy annak idején, amikor tanította (a 20-as évek második felében), szigorúbban osztályozta őt, mint a nem zsidókat, mondván, hogy „Egy Kohnnak mindig többet kell teljesítenie, mint másnak.” Ezután fél napig nem bírtam a munkámra koncentrálni-pedig itt legalább arról volt só, hogy valaki túlélte. 

A romos csortkovi zsinagóga karzata -egy részére életveszélyes is belépni

o   Szóval itt Chortkivban is most jobban megszakadt a szívem, mint amikor Auschwitzban voltam 2013 őszén. Nemcsak a látogatás körülményei miatt (ott tömeg van, ráadásul folyton rohanni kellett a guide után), hanem azért is, mert oda meghalni vitték az embereket, viszont Galíciában azzal szembesül az ember, hogy minden Isten háta mögötti faluban volt 2-3 vagy több akkora zsinagóga, mint a Kazinczy utcai, tehát hihetetlenül sok és nagy közösség volt. És nem jó érzés galambok szárnycspkodásait hallgatni a karzaton. Volt is itt egy érdekes beszélgetés, a polgármester azt mondta, hogy ha a külföldi zsidók úgy érzik, hogy ez az épület az övék, az ő örökségük, akkor miért nem adnak pénzt a felújításra? Mire Michael Miller azt kérdezte, hogy és akkor mire használnák? Mindkettőben van valami szerintem, mondjuk az utóbbiban több igazság. Én azt gondolom, hogy nagyon fontos a zsidó örökséget a helytörténet részének tekinteni mindenhol, pl. a varsói gettófelkelés Varsó története is, nemcsak a zsidó történelem része, nem szeretnénk, hogy elfelejtsék, ugye?. Különben perpetuáljuk a „mi versus ők” dichotómiát. Kicsit cinikusabb része is van a problémának, ezt a párom emelte ki, hogy végülis akik ma élnek Galíciában, már így is ingyen kaptak hatalmas épületeket, azokat zsidó közösségek építették fel a saját költségükön annak idején. Fektessenek bele most a helyiek, ha turizmust akarnak. De amúgy tényleg nem tartozik-e egy zsinagóga jobban a helyhez, ahol épült, mint úgy áltlában azokhoz, akik zsidónak érzik magukat és ezért úgy gondolják, hogy közük van a valaha Galíciában élt zsidókhoz? Még reggel Buchachban felhívta rá a figyelmet Israel Bartal, hogy figyeljük meg a kapitalizmus, a turizmus és a nacionalizmus kapcsolatát. Ez tényleg nagyon elgondolkodtató. Egyrészt ünnepelhetnénk, hogy Kelet-Galíciát még nem igázta le a Jewish cultural heritage industry, amit annyit kritizálunk Lengyelországgal, Pesttel és Prágával kapcsolatban. Másrészt határozottan úgy tűnik, hogy Ukrajnában saját anyagi érdekükkel szembe menve is preferálják a nemzeti turizmust az amerikai és izraeli turistákkal szemben (de akár a nem zsidó lengyelekkel szemben is), tehát semmi szemfényvesztés, h „hű de sajnáljuk, ami történt”, az orrvérzésig promotált legnagyobb nemzeti hősök bizony Bogdan Hmelnyickij, Bandera és az OPU partizánok, akik tömegével mészárolták a helyi lengyeleket és zsidókat. Szelektív a nemzeti emlékezet természete persze, de az ukrán történelemben úgy tűnik, hogy nem zsidógyűlölő nemzeti hőst keresni tényleg olyan, mint tűt a szénakazalban. L

o   Azt mondta Michael Miller, hogy Ukrajnában kikerülni Hmelnyickijt olyan, mintha Mo-n ki akarnám kerülni Kossuthot-minden tele van Hmelnyickij illetve Kossuth utcákkal.

o   A chortkivi polgármester mindamellett sokat törődik a PR-ral, meghívott minket a városházára és mindenki kapott egy ajándékcsomagot bögrével, angol brossúrával, és Chortkiv feliratos csokival. És ez mind van készleten, mert nem volt probléma spontán ajándékozni ilyet 29 embernek -a mi csoportunknak.

o   Még egy általánosabb gondolat az egész útról: Galíciában nem volt semmi olyan giccses érzésem, hogy hű, innen jöttek az őseim (pedig nagy valószínűséggel egy részük innen jött), amikor a Vörös-tengernél láttam a napkeltét, akkor bezzeg igen, pedig az aztán sokkal homályosabb, hogy a kivonulók között voltak-e őseim -de az a Tagliton volt. hihetetlen, hogy mennyit számít a framing!

·         Halics

o   erről a városról nevezték el a régiót Galíciának, és Galícia csak Lengyelország első felosztása (1772) óta számít egy egységnek! Michael Miller szerint ahogy a zsidók voltak az egyetlen igazi csehszlovákok (Tatjana Lichtenstein szerint viszont ez egy a két VH közötti prágai cionisták által szándékosan promotált mítosz), úgy itt a zsidók voltak az egyetlen valódi „galiciánerek”. De az utóbbi 20-25 évben kialakult valamiféle helyi galíciai identitástudat, ami hivatkozik a terület lengyel és zsidó történeti kötődésére.

o   Karaita múzeum: berendezett karaita otthon szamovárral meg mindenfélével, mondjuk nem győzött meg, hogy ebben bármi specifikus karaita lett volna, szerintem pont úgy nézett ki adott időszakban bármelyik zsidó, lengyel, ukrán, orosz vagy osztrák középosztálybeli család nappalija is.

o   Karaita temető -a helyi taxisok közül nem mindenki tudta, hogy a karaita és a zsidó nem ugyanaz, úgyhogy a csoport egy része először a zsidó temetőben kötött ki J

o   A karaita temető volt a legbékésebb temető, amit láttunk az út során, szép a fekvése is, egy dombtetőn van és egy folyóra lehet rálátni. De legfőképp szerintem azért, mert a többi temetőt abban a tudatban nézi meg az ember, hogy azokat a közösségeket erőszakkal kiirtották, a karaiták nagy részét viszont nem üldözték a Holokauszt alatt, hanem inkább asszimiláció során tűnt el a közösség és a kultúra. (Ezen is lehet szomorkodni és szoktam is, amikor nyelvek eltűnnek, csak a népirtással szembe állítva tűnik jó dolognak a békés asszimiláció.) Volt 2013-14 környéki sír is, egy híres lengyel történész testvéréé. Israel Bartal elmondta, hogy sok karaita lett nyelvtudós, mivel a karaita tanulás mindig is a nyelvészetre és a filológiára fókuszált, mivel ők nem fogadják el a szóbeli hagyományt, csak az írott Tórát. (De azért létrehoztak egy saját, alternatív szóbeli Tórát az idők során). Keresztes sír is van a temetőben egészen friss időkből, valamelyik karaita férjéének tűnt a sírkő. Bartal is megerősítette, hogy a karaiták mindig is szívesebben házasodtak keresztényekkel, mint zsidókkal, ha már vegyes házasságra került a sor. 

Karaita temető Halicsban