És te nem jöttél vissza

Budapest: XXI. Század kiadó, 2018. 

Ford.: Tóth Tímea 

(Az eredeti 2015-ben jelent meg franciául. Marceline 2018 őszén halt meg.) 

Marceline-t az apjával, Slojméval, együtt deportálták Drancyból, az apa egy Lodz-ból származó vallásos lengyel zsidó volt (1901-ben született), eredetileg Amerikába akart kivándorolni, de Franciaországban ragadt. Marceline dokumentumfilmrendező lett, van egy filmje, ahol Anouk Aimée játssza az ő szerepét, mint birkenaui fogoly.  

Marceline-t évtizedek óta nyomasztja, hogy az apja azt mondta a deportálásuk után egy ponton, hogy “te élni fogsz, mert te fiatal vagy, én nem”. Úgy nyomasztja ez a szerzőt, mintha egy önbeteljesítő jóslat lett volna, mintha emiatt történt volna, hogy Slojme meghalt és ő túlélte, sőt mintha Slojme élete lett volna az ára Marceline életének. 

Slojme “nem jött vissza” Auschwitzból, ahonnan halálmenetben hajtották össze-vissza a háború végén. Marceline “visszajött” Birkenauból és egy onnan továbbhajtott halálmenetből (Bergen-Belsen, végül Theresienstadtban szabadult fel). De vissza lehet-e igazán térni onnan, ahol “a halál lüktetett” minden pillanatban, oda, ahol “az élet lüktet”? Erről szól ez a könyv. Meg az apa-lánya kapcsolatról. És egy életről, amit zsidóként, Holokauszt-túlélőként, nőként, baloldaliként élni lehetett Nyugat-Európában. A zsidóság hol nagyon foglalkoztatta - közvetlenül a háború után, fiatalon, cionista volt, utána évtizedekig a világ megváltása foglalta el: a gyarmati népek felszabadulása és a szocializmus, idős korában megint jobban foglalkoztatja a szocializmus, mint a Heller Ági története. A könyv a 86 éves Marceline levele apjához, akit fele ennyi idősen öltek meg. 

A(z engem) legmegérintőbb idézetek: 

• p. 103. “Már nem viselem a nevedet, és nagyon hiányzik. Azért gyakran hozzáteszem, hogy “született Rozenberg”, azaz hegyi rózsa vagy rózsák hegye, nagyon szép. Azoknak a férfiaknak a nevét viselem, akikhez hozzámentem. Egyikük sem volt zsidó, ne haragudj.” 
• p. 109. Az algériai háborúval kapcsolatban: “Azt gondoltam, akár algírok, akár vietnamiak vagy kínaiak, a népek felszabadítása révén a zsidókérdés is önmagától rendeződik.” 
• p. 120. “Annyira szerettelek, hogy boldog vagyok, hogy veled deportáltak.” Én ezt úgy értem az egész könyv alapján (leeht, hogy rsszul), hogy azért, mert egyrészt így legalább egy tagja a családnak érti, hogy mi történt Marceline-nel, nem úgy, mit az anyja és a testvérei. (Az anyja csak azt kérdezte meg tőle a táborokkal kapcsolatban, hogy megerőszakolták-e, a férjhez adhatósága érdekelte annyira, hogy ennek érdekében még a lágerekről is feltegyen egy kérdést a lányának, semmi mást nem akart megtudni. A testvérei sem tudtak mit kezdeni a traumájával. Amikor meghalt Marceline nála 20 évvel idősebb férje [Joris Ivens dokumentumflmrendező], akkor az egyik testvére ezt mondta: “végülis te hozzámentél apádhoz”, nem azt, hogy “apánkhoz”.) Másrészt meg így Marceline került a legközelebb az apjához a családból, ő az egyetlen, aki legalább részben együtt volt vele élete utolsó szakaszában, a halál birodalmában, aki érti, hogyan fejeződött be ennek az annyi mindenki által elárult embernek az élete, aki azt hitte, hogy lengyel zsidóként franciává lehet válni, hogy Franciaország mindenkit befogad, aki oda akar tartozni. 
• p. 121. “Most már tudom, hogy az antiszemitizmus állandó hullámokban tör elő a világ viharaiban, minden korszakban, szavak, szörnyetegek, módszerek sokaságával.” 
• p. 125. “Azért éltem, mert te akartad, hogy éljek. De úgy éltem, ahogy ott [Birkenauban] tanultam, egyik napról a másikra. Mégis volt benne szépség.”