Baloldali zsidó nyafogás egy könyv ürügyén -vigyázat, nagyon szubjektív
Általában szépirodalom szokott lenni az a könyv, amit olvasok a munkával kapcsolatos könyvek mellett, és amint befejeztem egy ilyet, azonnal elkezdek egy másikat. Egyfajta lelki szükséglet, hogy közvetlenül elalvás előtt és a mindennapi élet során adódó holtidőkben (várakozás, tömegközlekedés) szépirodalmat (majdnem mindig regényt, nagyon ritkán novellát) olvassak, képzeletbeli történeteket és ne szakmát. Ezen a nyáron viszont úgy döntöttem, hogy időt kell szánnom arra, hogy fejlesszem önmagam, hogy rendesen kialakítsam a véleményem olyan témákról, amik nagyon foglalkoztatnak és nem rendesen megalapozott véleményem van róluk, hanem inkább olyan szekértábor alapján felvett véleményem. Úgyhogy mostanában az általában regényolvasásra szánt időben művelem magam.
Izraellel és a megszállt területekkel kapcsolatban mondjuk nem az a legjobb kifejezés, hogy nem tudtam eleget és ezért csakúgy automatikusan kiválasztottam azt az álláspontot, amit általában a hozzám hasonló világnézetű és politikai beállítottságú emberek hangoztatnak. Kicsit az ellenkezője történt, nem igazán baloldali álláspontot foglaltam el, mert fontosabb volt számomra ebben a kérdésben, hogy zsidó vagyok. Egyenesen kerültem azt, hogy informálódjak a témáról (amennyie csak kerülheti valaki, aki Jewish Studies-t művel), mert védtem magam a kognitív disszonanciától. Elolvastam ugyan a Khirbet Khizeh című regényt, ami arról szól, hogy az 1948-as háború során mennyire embertelenül telepítik ki az arab lakosságot egy bizonyos városból, és szerintem Cseres Tibor "Hideg napok" megfelelője, mert mindkettő azt érteti meg, hogy hogyan válnak a katonák vadállatokká, amikor hirtelen hatalmukba kerül egy csomó védtelen civil és hogy lesz a katonából, aki egy normális decens ember volt eredetileg, hirtelen vérengző fenevad. Olvastam néhány posztcionista történészt is és felismertem, hogy én sem nagyon tudok mást GONDOLNI az 1948-as háborúról, mint azt, hogy az Izrael állam "eredendő bűne". És mindig is mélyen elkeserített, hogy az ember milyen gyorsan fordul áldozatból elkövetővé, hiszen a 48-as háborút vívó és a helyi arab lakosság emberi jogait sárba tipró zsidó katonák között egy csomóan 3 évvel azelőtt még koncentrációs táborban voltak. De közben mindig azt ÉREZTEM, hogy a nem zsidók Izrael-kritikája mögött mindig antiszemitizmus van (hangsőlyozom, hogy így éreztem, kognitíve tudtam, hogy valaki kritizálhatja Izraelt mint államot és közben nem feltétlenül antiszemita), vagy legalábbis az esetek 90%-ában. Hogy igazból azért fókuszálnak annyira az Izrael által elkövetett emberi jog sértésekre, mert az egy zsidó állam. Ugyanők miért nem törődnek annyit Tibettel és Ukrajnával? Mi van, amikor az elkövetők nem zsidók? Akkor mintha nem lenne akkora felháborodás. És végig nagyon örültem, hogy nem nyugat-európai vagyok, mert itt Közép-Kelet Európában sokkal kevésbé automatikus a baloldaliság-Izrael-ellenesség kombó. Szumma szummárum, zsidó túlérzékenységem elnyomta a baloldaliságom.
Ezért tartottam nagyon fontosnak elolvasni Ari Shavit "Hazám, az ígéret földje. Izrael győzelme és tragédiája" c könyvét. Azt vártam, hogy na, ez lesz a nagy önrelfektív baloldali szembenézés Izrael minden bűnével. Nagy csalódás volt a könyv. A történelmi tények nagy részét már rég tudtam, oké, volt pár számomra új részlet és érdekes történet, de maga a mondanivaló elképesztő ön-sebnyalogatás. Hiába derül ki magából a könyvből is, hogy már 1948-ban megtörténtek az első helyrehozhatatlan jogsértések, azt sulykolja a szerző, hogy ha az 1967-es megszállást és a társult borzalmakat megszüntetik, Izrael megint tiszta lesz és minden oké lesz: béke, no bűntudat és jólét. Nem bírom felfogni miből gondolja, hogy az 1948-ban földönfutóvá tett palesztin menekültek leszármazottai elégedettek lesznek azzal, ha tegyük fel a 67-ben keletkezett dolgokat jóvá teszi Izrael (na nem mintha ez nagyon reális lenne és nagy tömegek törekednének rá). Szerintem hiába lett anoglul híres a könyv, a valódi egyetlen célközönség a két évtizede vesztesen vergődő izraeli baloldaliak, akiknek szükségük van rá, hogy azt hallják, hogy "nem, mi nem vagyunk rosszak".
Engem viszont, mint a diaszpórában élő baloldali zsidót irritál ez az üzenet. Nem, nem tudnék jobbat írni, nem tudom, megmondani, hogy de akkor hogy éljenek együtt Izrael történelmével és a békefolyamat megbukásával. De sokkal többet vártam a könyvtől, mint amit kaptam.
Ráadásul hiába hangoztatom én és más diaszpóra beli zsidók, hogy mi nem választottuk meg egyik izraeli kormányt sem, nem vagyunk állampolgárok és így nem vagyunk felelősek az Izrael által elkövetett emberi jog sértésekért; ha egyszer az ilyen minősíthetetlen politikusok, mint Netanyahu egyfolytában ránk is hivatkoznak és a (jogtalanul) a mi nevünkben is védik úgy a "zsidó érdekeket", hogy mások emberi jogait megsértik, akkor az ránk is háramlik. Meg nem annyira egyszerű elhatárolódni, mert igenis ott vannak a hülye irracionális érzelmek, amiktől Izraelhez jobban kötődöm (és gondolom, más hozzám hasonlóan baloldali diaszpóra-beli zsidók is), mint a rengeteg másik országhoz, amiket szeretek és amiknek a nyelvét tanulom. Többet is kaptam és fogadtam már el Izraeltől mint más országoktól (amelyekben, Izraellel ellentétben, éltem is) azzal, hogy voltam Izraelben a Taglittal, az Intergenerációs programmal és a Yad Vashemben egy szemináriumon és a Paideia izraeli tanulmányútján. Van közöm, ahhoz, ami Izraelben történik és amit izraeliek tesznek, csak nem tudom még definiálni, hogy mi közöm.
Az az érzésem, hogy az olyan libikóka helyzetek, mint amilyenben én is voltam az elmúlt 5 évben, amelyben tisztában voltam vele, hogy baloldaliként nehéz küllönösebben szeretni Izraelt, de zsidóként meg úgy éreztem, hogy védenem kell Izraelt a baloldali barátaimmal szemben, nem tarthatóak hosszú távon. Most kezd az alattam lévő libikóka a baloldaliság felé süllyedni, nem bír már a határhelyzetben inogni.
Nagyon zavar, hogy tök más lenne a véleményem az izraeli-arab konfliktusról, ha pont ugyanaz az ember lennék, aki vagyok, ugyanazzal az értékrenddel, csak épp nem születtem volna zsidónak. Simán lehet, hogy kokettálnék a BDS mozgalommal és egyfolytában a palesztinokért tüntetnék, csak éppen az ilyen mozgalmaktól tartok, mert zsidóként fenyegetve érzem magam általuk. Akkor is ha tudom, hogy meg tudják ők különböztetni a diaszpórában és az Izraelben élő zsidókat. Szóval borzalmas belátni, hogy egy KÜLSŐ KÖRÜLMÉNY (hogy zsidó vagyok) ennyire nagyon befolyásolja az érzelmeimet és a gondolataimat is, egyáltalán nem bírnak a racionális viták és érvek felülkerekedni bennem az Izrael-témában. Hogy legyek ekkora érzelmi befolyásolhatósággal értelmiségi és Jewish Studies scholar?
Izraellel és a megszállt területekkel kapcsolatban mondjuk nem az a legjobb kifejezés, hogy nem tudtam eleget és ezért csakúgy automatikusan kiválasztottam azt az álláspontot, amit általában a hozzám hasonló világnézetű és politikai beállítottságú emberek hangoztatnak. Kicsit az ellenkezője történt, nem igazán baloldali álláspontot foglaltam el, mert fontosabb volt számomra ebben a kérdésben, hogy zsidó vagyok. Egyenesen kerültem azt, hogy informálódjak a témáról (amennyie csak kerülheti valaki, aki Jewish Studies-t művel), mert védtem magam a kognitív disszonanciától. Elolvastam ugyan a Khirbet Khizeh című regényt, ami arról szól, hogy az 1948-as háború során mennyire embertelenül telepítik ki az arab lakosságot egy bizonyos városból, és szerintem Cseres Tibor "Hideg napok" megfelelője, mert mindkettő azt érteti meg, hogy hogyan válnak a katonák vadállatokká, amikor hirtelen hatalmukba kerül egy csomó védtelen civil és hogy lesz a katonából, aki egy normális decens ember volt eredetileg, hirtelen vérengző fenevad. Olvastam néhány posztcionista történészt is és felismertem, hogy én sem nagyon tudok mást GONDOLNI az 1948-as háborúról, mint azt, hogy az Izrael állam "eredendő bűne". És mindig is mélyen elkeserített, hogy az ember milyen gyorsan fordul áldozatból elkövetővé, hiszen a 48-as háborút vívó és a helyi arab lakosság emberi jogait sárba tipró zsidó katonák között egy csomóan 3 évvel azelőtt még koncentrációs táborban voltak. De közben mindig azt ÉREZTEM, hogy a nem zsidók Izrael-kritikája mögött mindig antiszemitizmus van (hangsőlyozom, hogy így éreztem, kognitíve tudtam, hogy valaki kritizálhatja Izraelt mint államot és közben nem feltétlenül antiszemita), vagy legalábbis az esetek 90%-ában. Hogy igazból azért fókuszálnak annyira az Izrael által elkövetett emberi jog sértésekre, mert az egy zsidó állam. Ugyanők miért nem törődnek annyit Tibettel és Ukrajnával? Mi van, amikor az elkövetők nem zsidók? Akkor mintha nem lenne akkora felháborodás. És végig nagyon örültem, hogy nem nyugat-európai vagyok, mert itt Közép-Kelet Európában sokkal kevésbé automatikus a baloldaliság-Izrael-ellenesség kombó. Szumma szummárum, zsidó túlérzékenységem elnyomta a baloldaliságom.
Ezért tartottam nagyon fontosnak elolvasni Ari Shavit "Hazám, az ígéret földje. Izrael győzelme és tragédiája" c könyvét. Azt vártam, hogy na, ez lesz a nagy önrelfektív baloldali szembenézés Izrael minden bűnével. Nagy csalódás volt a könyv. A történelmi tények nagy részét már rég tudtam, oké, volt pár számomra új részlet és érdekes történet, de maga a mondanivaló elképesztő ön-sebnyalogatás. Hiába derül ki magából a könyvből is, hogy már 1948-ban megtörténtek az első helyrehozhatatlan jogsértések, azt sulykolja a szerző, hogy ha az 1967-es megszállást és a társult borzalmakat megszüntetik, Izrael megint tiszta lesz és minden oké lesz: béke, no bűntudat és jólét. Nem bírom felfogni miből gondolja, hogy az 1948-ban földönfutóvá tett palesztin menekültek leszármazottai elégedettek lesznek azzal, ha tegyük fel a 67-ben keletkezett dolgokat jóvá teszi Izrael (na nem mintha ez nagyon reális lenne és nagy tömegek törekednének rá). Szerintem hiába lett anoglul híres a könyv, a valódi egyetlen célközönség a két évtizede vesztesen vergődő izraeli baloldaliak, akiknek szükségük van rá, hogy azt hallják, hogy "nem, mi nem vagyunk rosszak".
Engem viszont, mint a diaszpórában élő baloldali zsidót irritál ez az üzenet. Nem, nem tudnék jobbat írni, nem tudom, megmondani, hogy de akkor hogy éljenek együtt Izrael történelmével és a békefolyamat megbukásával. De sokkal többet vártam a könyvtől, mint amit kaptam.
Ráadásul hiába hangoztatom én és más diaszpóra beli zsidók, hogy mi nem választottuk meg egyik izraeli kormányt sem, nem vagyunk állampolgárok és így nem vagyunk felelősek az Izrael által elkövetett emberi jog sértésekért; ha egyszer az ilyen minősíthetetlen politikusok, mint Netanyahu egyfolytában ránk is hivatkoznak és a (jogtalanul) a mi nevünkben is védik úgy a "zsidó érdekeket", hogy mások emberi jogait megsértik, akkor az ránk is háramlik. Meg nem annyira egyszerű elhatárolódni, mert igenis ott vannak a hülye irracionális érzelmek, amiktől Izraelhez jobban kötődöm (és gondolom, más hozzám hasonlóan baloldali diaszpóra-beli zsidók is), mint a rengeteg másik országhoz, amiket szeretek és amiknek a nyelvét tanulom. Többet is kaptam és fogadtam már el Izraeltől mint más országoktól (amelyekben, Izraellel ellentétben, éltem is) azzal, hogy voltam Izraelben a Taglittal, az Intergenerációs programmal és a Yad Vashemben egy szemináriumon és a Paideia izraeli tanulmányútján. Van közöm, ahhoz, ami Izraelben történik és amit izraeliek tesznek, csak nem tudom még definiálni, hogy mi közöm.
Az az érzésem, hogy az olyan libikóka helyzetek, mint amilyenben én is voltam az elmúlt 5 évben, amelyben tisztában voltam vele, hogy baloldaliként nehéz küllönösebben szeretni Izraelt, de zsidóként meg úgy éreztem, hogy védenem kell Izraelt a baloldali barátaimmal szemben, nem tarthatóak hosszú távon. Most kezd az alattam lévő libikóka a baloldaliság felé süllyedni, nem bír már a határhelyzetben inogni.
Nagyon zavar, hogy tök más lenne a véleményem az izraeli-arab konfliktusról, ha pont ugyanaz az ember lennék, aki vagyok, ugyanazzal az értékrenddel, csak épp nem születtem volna zsidónak. Simán lehet, hogy kokettálnék a BDS mozgalommal és egyfolytában a palesztinokért tüntetnék, csak éppen az ilyen mozgalmaktól tartok, mert zsidóként fenyegetve érzem magam általuk. Akkor is ha tudom, hogy meg tudják ők különböztetni a diaszpórában és az Izraelben élő zsidókat. Szóval borzalmas belátni, hogy egy KÜLSŐ KÖRÜLMÉNY (hogy zsidó vagyok) ennyire nagyon befolyásolja az érzelmeimet és a gondolataimat is, egyáltalán nem bírnak a racionális viták és érvek felülkerekedni bennem az Izrael-témában. Hogy legyek ekkora érzelmi befolyásolhatósággal értelmiségi és Jewish Studies scholar?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése