Ulickaja: Jákob lajtorjája
Számomra egyáltalán nem tartozik a legjobb Ulickaja könyvek közé a Jákob lajtorjája, de talán a legfontosabb. Az utolsó száz oldalon sok sokat sírtam, úgy érzem, hogy ez Ulickaja utolsó könyve és az ő búcsúja az élettől. Ne legyen igazam, de ez beletartozik abba a kevés teljesen irracionális meggyőződésembe, amikben hiszek. Az egyik ilyen meggyőződésem sajnos beigazolódott: a nagypapám 74. születésnapján megéreztem, hogy 75. már nem lesz. Egy másik ilyen verifikálására még várni kell: az, hogy nagyon hosszú életem lesz.
Sokáig tartott elolvasni, mert egy jelents része a nagypapa (Jakov) a nagymamához (Maruszja) írt leveleiből áll, és ezek elég bénék és unalmasak, főleg a fiatalkoriak. Utólag azonban van értelme ennek a stílusnak, mert így szép ív rajzolódik ki, amikor összevetjük őket azokkal a levelekkel, amiket középkorú és idős emberként ír. Miközben Jakov egyre bölcsebb és kifinomultabb lesz az öregedéssel, Maruszja nyitott avantgarde művészből keményvonalas kommunistává fakul, aki kekajálja a propagandát arról, hogy a burzsoázia tehet minden rosszról, Jakovra sem a sztálini diktatúra áldozataként tekint, hanem mint bajkeverőre, aki burzsoá származása miatt mindent túlbonyolít és a nép ellensége. Szerintem ez teszi tönkre a házasságukat, mert ez megöli Maruszja szerelmét. Szóval sok tragédia okozója itt a szovjet rezsim, de maga az emberi jellem is elég borzalmasnak jön ki a történetből.Vagyis némelyik, főleg Maruszjáé. (Mindamellett a kedvenc neveim egyike marad a Maruszja. Akkor is, ha csak becenév.)
Szóval belegondoltam abba, hogy amikor az ember összeköti valakivel az életét, fogalma sem lehet arról, hogy extrém körülmények között hogy állná ki az illető jelleme a próbatételeket és kiállna-e mellettünk? (Magunkról sem tudhatjuk ezt.) Csak szerencsésebb helyen és időben élő nemzedékek nem kerülnek olyan tesztkörülmények közé mint totalitárius állam és gulág. És hiába hal meg Sztálin "időben" abból a szempontból, hogy így Jakovnak nem kell egy lágerbeli tömegsírban eltemetődnie, az a jelenet, amikor még azt hiszi, hogy igen, annyira hátborzongató és annyira rádöbbentett, hogy az emberi méltóságtól olyan könnyű megfosztani minket, nem elég egy egész életet megalázottságban és kitaszítottságban tölteni, még semmilyen "végtisztesség" sem garantált. Nyilván eddig is tudtam, hogy sok embernek nem adatott ez meg -sok saját ősömnek sem - de az olvasott élmények sokkal jobban belém égnek, mint az, amikor végiggondolom ezeket a dolgokat csakúgy általában.
Na most nem elég, hogy Jakov élete szerelme egy arra érdemtelennek bizonyuló nő, de a saját fia sem mutat fikarcnyi szolidaritást sem vele. Legutolsó letartóztatásakor is- amikor már elég idős is ahhoz, hogy szerintem nyilvánvaló legyen, hogy egy 10 éves száműzetés azt jelentheti, hogy soha többé nem látják egymást - első dolga elhatárolódni tőle. Lehet, hogy nem vagyok benne eléggé ebben a szovjet "mindset"ben, lehet, hogy tényleg felmerül, hogy a feleségét és a gyerekét védje ezzel, ne csak magát? Mindenesetre ugyanezzel a fiúval, Genrihhel kapcsolatban rajzolódik ki egyébként tök jól, hogy miért jó az idősíkok párhuzamos követése mint szerkezet -Genrih már meghalt mint unalmas, a családjának terhet jelentő nem igyzán szerethető ember, mire a szülei levelezésében eljutunk arra a részre, amikor Maruszja terhes volt vele és kisgyerek volt, tehát kiderül, hogy egyszer Genrih is egy vágyott és szeretett gyerek volt.
Abból a bizonyos bölcs elfogadásból is sok van a könyvben, amiért annyira szeretem Ulickaját, és amit nekem még gyakorolnom kell -például amikor a Vidám temetésben a szoknyavadás férfit megsajnáltam, amiért gyenge és nem bír soha nemet mondani a következő nőnek, így mindig megcsalja az aktuális nőjét, pedig a való életben egyszerűen rühellem az ilyen embereket. Itt a Jákob lajtorjájában Nora képviseli ezt a bölcs elfogadást, az őt folyton elhagyó Tengizre nem dühös, hanme együttérez "szegény Tengizzel", hogy mekkor teher volt az ő életén Nora szerelme.... Azt viszont nem sikerült így elfogadnom, hogy amikor a levéltárban olvassa, hogy az apja elhatárolódott a nagyapjától, amikor azt letartóztatják, akkor is "szegény Genrihhel" érez együtt, és nem a szovjethatalom által folyton újra száműzött és a felesége és fia által cserben hagyott Jakovval.
A zsidóságról van pár nagyon szép reflexió, például az idős Tuszja szörnyülködése egy Hegedűs a háztetőn előadáson. Mondjuk szerintem több szatíra is belefért volna annak ábrázolásába, hogy Tevje lányainak a sorsát mennyire könnyű szovjet és amerikai dicshimnuszként is kiforgatni. Lehet, hogy Ulickaja nem olvasta Yuriy Shlezkine The Jewish Century című könyvét, ami kiemeli, hogy Tevje lányai előtt nem az a 3 út áll csak, amit az amerikai zsidó étosz szem előtt tart: Palesztina, Amerika (Kánaán funkcióban) és a Holokauszt. Hanem valamelyik lány minden bizonnyal része lett a Szovjetunió beli hatalmas belső migrációnak, ezt is hatalmas számban tették az orosz zsidók a 20-as években. Márpedig ennek az Ulickaja könyvnek a főhősei pont ebbe a csoportba tartoznak. (Az Ukrajnában maradt rokonokról kiderül, hogy Babij Jarban fejeződött be evilági pályafutásuk.)
Ugyanakkor az egyik zsidósággal kapcsolatos rész nagyon felidegesített a lexikonszócikk-szerűeségével. Ahogyan kifejti az asszimiláció rövid történetét, azt szájbarágós ismeretterjesztésnek érzem, aminek semmi keresnivalója a szépirodalomban. Lehet, hogy a Daniel Steinben is van ilyen, csak nem vettem észre, mert amikor azt olvastam, még ne volt mögöttem ennyiév Jewish Studies? Kíváncsi vagyok, hogya grúz kultúrával, színházzal és matematikával kapcsolatos részek ugyanilyen bosszantóak-e az azokon a területeken otthonosan mozgó olvasóknak.
Sokáig tartott elolvasni, mert egy jelents része a nagypapa (Jakov) a nagymamához (Maruszja) írt leveleiből áll, és ezek elég bénék és unalmasak, főleg a fiatalkoriak. Utólag azonban van értelme ennek a stílusnak, mert így szép ív rajzolódik ki, amikor összevetjük őket azokkal a levelekkel, amiket középkorú és idős emberként ír. Miközben Jakov egyre bölcsebb és kifinomultabb lesz az öregedéssel, Maruszja nyitott avantgarde művészből keményvonalas kommunistává fakul, aki kekajálja a propagandát arról, hogy a burzsoázia tehet minden rosszról, Jakovra sem a sztálini diktatúra áldozataként tekint, hanem mint bajkeverőre, aki burzsoá származása miatt mindent túlbonyolít és a nép ellensége. Szerintem ez teszi tönkre a házasságukat, mert ez megöli Maruszja szerelmét. Szóval sok tragédia okozója itt a szovjet rezsim, de maga az emberi jellem is elég borzalmasnak jön ki a történetből.Vagyis némelyik, főleg Maruszjáé. (Mindamellett a kedvenc neveim egyike marad a Maruszja. Akkor is, ha csak becenév.)
Szóval belegondoltam abba, hogy amikor az ember összeköti valakivel az életét, fogalma sem lehet arról, hogy extrém körülmények között hogy állná ki az illető jelleme a próbatételeket és kiállna-e mellettünk? (Magunkról sem tudhatjuk ezt.) Csak szerencsésebb helyen és időben élő nemzedékek nem kerülnek olyan tesztkörülmények közé mint totalitárius állam és gulág. És hiába hal meg Sztálin "időben" abból a szempontból, hogy így Jakovnak nem kell egy lágerbeli tömegsírban eltemetődnie, az a jelenet, amikor még azt hiszi, hogy igen, annyira hátborzongató és annyira rádöbbentett, hogy az emberi méltóságtól olyan könnyű megfosztani minket, nem elég egy egész életet megalázottságban és kitaszítottságban tölteni, még semmilyen "végtisztesség" sem garantált. Nyilván eddig is tudtam, hogy sok embernek nem adatott ez meg -sok saját ősömnek sem - de az olvasott élmények sokkal jobban belém égnek, mint az, amikor végiggondolom ezeket a dolgokat csakúgy általában.
Na most nem elég, hogy Jakov élete szerelme egy arra érdemtelennek bizonyuló nő, de a saját fia sem mutat fikarcnyi szolidaritást sem vele. Legutolsó letartóztatásakor is- amikor már elég idős is ahhoz, hogy szerintem nyilvánvaló legyen, hogy egy 10 éves száműzetés azt jelentheti, hogy soha többé nem látják egymást - első dolga elhatárolódni tőle. Lehet, hogy nem vagyok benne eléggé ebben a szovjet "mindset"ben, lehet, hogy tényleg felmerül, hogy a feleségét és a gyerekét védje ezzel, ne csak magát? Mindenesetre ugyanezzel a fiúval, Genrihhel kapcsolatban rajzolódik ki egyébként tök jól, hogy miért jó az idősíkok párhuzamos követése mint szerkezet -Genrih már meghalt mint unalmas, a családjának terhet jelentő nem igyzán szerethető ember, mire a szülei levelezésében eljutunk arra a részre, amikor Maruszja terhes volt vele és kisgyerek volt, tehát kiderül, hogy egyszer Genrih is egy vágyott és szeretett gyerek volt.
Abból a bizonyos bölcs elfogadásból is sok van a könyvben, amiért annyira szeretem Ulickaját, és amit nekem még gyakorolnom kell -például amikor a Vidám temetésben a szoknyavadás férfit megsajnáltam, amiért gyenge és nem bír soha nemet mondani a következő nőnek, így mindig megcsalja az aktuális nőjét, pedig a való életben egyszerűen rühellem az ilyen embereket. Itt a Jákob lajtorjájában Nora képviseli ezt a bölcs elfogadást, az őt folyton elhagyó Tengizre nem dühös, hanme együttérez "szegény Tengizzel", hogy mekkor teher volt az ő életén Nora szerelme.... Azt viszont nem sikerült így elfogadnom, hogy amikor a levéltárban olvassa, hogy az apja elhatárolódott a nagyapjától, amikor azt letartóztatják, akkor is "szegény Genrihhel" érez együtt, és nem a szovjethatalom által folyton újra száműzött és a felesége és fia által cserben hagyott Jakovval.
A zsidóságról van pár nagyon szép reflexió, például az idős Tuszja szörnyülködése egy Hegedűs a háztetőn előadáson. Mondjuk szerintem több szatíra is belefért volna annak ábrázolásába, hogy Tevje lányainak a sorsát mennyire könnyű szovjet és amerikai dicshimnuszként is kiforgatni. Lehet, hogy Ulickaja nem olvasta Yuriy Shlezkine The Jewish Century című könyvét, ami kiemeli, hogy Tevje lányai előtt nem az a 3 út áll csak, amit az amerikai zsidó étosz szem előtt tart: Palesztina, Amerika (Kánaán funkcióban) és a Holokauszt. Hanem valamelyik lány minden bizonnyal része lett a Szovjetunió beli hatalmas belső migrációnak, ezt is hatalmas számban tették az orosz zsidók a 20-as években. Márpedig ennek az Ulickaja könyvnek a főhősei pont ebbe a csoportba tartoznak. (Az Ukrajnában maradt rokonokról kiderül, hogy Babij Jarban fejeződött be evilági pályafutásuk.)
Ugyanakkor az egyik zsidósággal kapcsolatos rész nagyon felidegesített a lexikonszócikk-szerűeségével. Ahogyan kifejti az asszimiláció rövid történetét, azt szájbarágós ismeretterjesztésnek érzem, aminek semmi keresnivalója a szépirodalomban. Lehet, hogy a Daniel Steinben is van ilyen, csak nem vettem észre, mert amikor azt olvastam, még ne volt mögöttem ennyiév Jewish Studies? Kíváncsi vagyok, hogya grúz kultúrával, színházzal és matematikával kapcsolatos részek ugyanilyen bosszantóak-e az azokon a területeken otthonosan mozgó olvasóknak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése