Lengyel zsidóként Itáliában

Dora Klein "Vivere e sopravvivere" című könyve a legjobb memoár, amit valaha is olvastam. Azért kezdtem el olvasni, mert ő egy lengyel zsidó  orvostanhallgató volt a bolognai egyetemen a 30-as években, úgyhogy reméltem, hogy rettentő sok mindent meg fogok tudni a külföldi zsidó diákok olaszországi életéről (ami a szakdolgozatom és talán a leendő PhD-m miatt fontos nekem). Pont erről nem sok minden derült ki a könyvből, viszont rengeteg még fontosabb dolog igen.

Két dolgot is jól elkerül ez az írás, amiket én a memoárok nagy buktatójának tartok. Egyrészt gyakran tiszta utólagos spekulációk a memoárok, rosszabb esetben még megrendelés szagúak is, vagy egyszerűen túl erőltetetten adnak át amúgy értékes üzenetet. Dora Klein egy csomó eredeti levelet belefoglalt az emlékezésébe, amiket az olasz szerelme (B.) küldött neki a 30-as és a 40-es évek során. Ezeket kommentálja, gondosan megkülönböztetve, hogy mit gondolt akkor, és mit gondol utólag, évtizedekkel öregebben. Persze, nem meglepő módon, a különböző lágerekből nem voltak jegyzetei... De a lágerekben átélt dolgokról meg a reflexiói zseniálisak.

Másrészt, sajnos sok memoárszerzőből hiányzik az írói véna és a történelem legizgalmasabb eseményeiről is képesek unalmasat írni.  Dora Klein viszont úgy írja meg a leghétköznapibb és a legextrémebb helyzeteket is, hogy teljesen bele tudtam élni magam, hogy mikor mit miért döntött, és izgultam, hogy mi lesz a következmény. 

Nem mindegy az sem, hogy az olvasónak szimpatikus-e a szerző, de olvastam már memoárokat, ahol hiába szimpatizáltam a szerzővel, halálra untam, vagy izzadságszagúnak éreztem a narratíváját, őszintétlennek, vagy esetleg torzítónak. Kíváncsi vagyok, hogy ez a Dora Klein könyv milyen hatást vált ki olyan olvasókból, akik nem érzik őt annyira közelinek, mint én. Én eleve nagyon involváltnak éreztem magam ebben a történetben már csak attól is, hogy egy kelet-európai, baloldali, zsidó nőről van szó, akinek a lelke egy kicsit Kelet-Európa és Itália közé rekedt. 

Nagyon bölcsen írja meg, hogy a szerelem mennyire nem győz le mindent. Egy szerelem elején nagyon vonzó, hogy a férfi egy teljesen másik világból jött, de hamar kibukik, hogy a derék olasz tengerésztiszt nem tud mit kezdeni azokkal a szorongásaival, amik abból adódnak, hogy Dora lengyel zsidó. Nem fér a fejébe az ami elég nyilvánvalónak tűnik: ez a zsidó lány 18 évesen elment külföldre egyetemre és eltökélt szándéka volt, hogy soha többé nem megy vissza Lengyelországba. Nem is ment, amíg nem deportálták. Ezenkívül a szerelem nem győzi le a beteges féltékenységet, a depressziót és azt sem, hogy a legjobb önvédelmi mechanizmus a nő hibáztatása a katasztrófák miatt, amit 1936-37-ben egy olasz férfi számára egy külföldi zsidó nő házasságon kívüli teherbe ejtése okoz...

Sok minden kiderül a könyvből a 30-as évek mindennapjairól is, hogy mikor melyik tánc és sláger volt a divat, de legfőképpen, hogy mit olvastak, és Körmendi Ferenc nagyon divatos volt! Még a B.-vel folytatott levelezésben is beszéltek a "A budapesti kaland"-ról. Az átlagos olaszok emberségességéről is sok szó esik, a "bambini" iránti feltétlen kollektív rajongásról, és az újságot olvasó és politika iránt érdeklődő nőket fogadó értetlenségről is. 

Azt hiszem, a lágerek mindennapjai is hitelesen vannak megörökítve. Nekem különösen érdekes, hogy szegény magyarokat mennyire lenézték a régebbi auschwitzi foglyok. A szerző pszichoanalitikus magyarázatot ad erre: egyszerűbb volt a még gyengébbet gyűlölni, mint az SS-t. Azon már tényleg megütközött ő is, hogy a felszabadulás után is arra mondták a zsidó foglyok, hogy "úgy nézel ki, mint egy magyar", aki a leginkább elhagyta magát. 

Egyébként ezt  a visszaemlékezést 1998-ban írta Dora Klein egy önéletrajz-írási pályázatra. Mégis olyan spontán a hangvétele, mintha a saját unokáinak mesélne az életéről. Hihetetlen, hogy ez a nő akkor is élt még Udinében, amikor az egyik meghatározó gyerekkori élményem történt ott éppen, egy karambol. Valamikor 1992-ben a szüleimmel autóbalesetet szenvedtünk ugyanis Udine mellett, amit a kocsink nagyon megszenvedett, nekünk semmi bajunk nem lett, viszont napokig élveztük egy szálloda vendégszeretetét és én pedig az olaszok gyermekek iránti feltétlen rajongását, amiről már szóltam. Dora Klein egyébként a bolognaiakhoz viszonyítva ridegnek írja le az udineieket és általában a friuliakat, de ezt kizárólag szociológiai indokkal magyarázza: a központi hatalom által elhanyagolt periférikus tartományban még a többi olaszt is szükségképpen bizalmatlansággal fogadták, nem csoda, hogy nem tudtak mit kezdeni egy lengyellel! A 90-es évekre ez a jelenség úgy látszik megszűnt...

Úgy érzem, annyira hatása alatt állok a könyvnek, hogy most nem is igazán sikerült értelmesen összefoglalnom, hogy miért olyan jó. De ha felhívtam  valakinek a figyelmét erre a könyvre  a bejegyzéssel, már az is valami. 

Dora Klein: Vivere e sopravvivere.
Diario 1936-1945.
Milano, Mursia, 2004.

Dora Klein -http://www.nomidellashoah.it/1scheda.asp?nome=Dora&cognome=Klein&id=4265