Auschwitz lánya
Ez a Washington Post cikk (Hiding in N. Virginia, a daughter of Ausdchwitz) nagyon ügyesen van megírva. Igaz, hogy nagyon nehéz olvasni, úgyhogy nem biztos, hogy mindenki végigolvassa addig a pontig, amíg kiderül a mondanivaló. A szerző, Thomas Harding, Hanns Alexander, a Höss-t elfogó (eredetileg német zsidó) brit tiszt leszármazottja, a “Hanns and Rudolf: The True Story of the German Jew Who Tracked Down and Caught the Kommandant of Auschwitz” c. könyv írója.
Először rettentően felment a vérnyomásom, mert úgy tűnt, hogy a cikk nem csak arról szól, hogy Brigitte, Rudolf Höss lánya eléggé megbűnhődött mindenért, amit az apja tett, miközben ő csak gyerek volt az Auschwitz melletti villában, hanem arról is, hogy ezek a hülye zsidók még mindig nem bírják túltenni magukat Auschwitz-on. Ugyanis Brigitte zsidó főnöke, aki évtizedekig úgy tett, mintha nem gyűlölné, most, öregségében mégsem hívja már fel sosem. De pár csavar után, a második oldal végére kiderül, hogy ez a zsidó ruhabolt tulajdonos csak azért nem hívja már fel Brigittét, mert már képtelen telefonálni, ellenben tényleg nem gyűlölte, és direkt emberségből alkalmazta 35 évig a boltjában, tudván, hogy Höss lánya. Brigitte viszont a végére nem szegény kiközösített idős hölgyként jön ki a történetből, hanem jó pár bicskanyitogató mondatot sikerül kihúzni belőle. Mint például:
"She does not deny that atrocities took place or that Jews and others were murdered in the camps, but she questions that millions were killed. “How can there be so many survivors if so many had been killed?” she asks."
Azt pedig nem tudom hova tenni, hogy Rudolf Höss volt a legkedvesebb ember a világon. Miféle ember neveli a gyerekeit egy halálgyár mellett? És kiderül, hogy a gyerekek láttak sok mindent. Szerintem 1940-től 44-ig ott élni gyerekként épp elég, hogy egy életre kiheverhetetlen traumákkal induljon az ember a kamasz- és felnőttkornak. Ugyanakkor erről nem panaszkodik Brigitte, csak az 1945 utáni őt ért megaláztatásokról. Értem én, hogy
haragszik azokra, akik megkínozták és kivégezték az apját. De az apjára, aki miatt a gyerekkora egyik koncentrációs táborból a másikba költözéssel telt, miért nem? Szóval nagyon elgondolkoztató és nagyon nehéz olvasmány volt.
Az viszont nem szerencsés a cikkben, hogy fel van sorolva, hogy ma hol élnek a Höss leszármazottak, annyi adat kiderül, hogy tutira meg lehet találni ezek alapján Brigittét is, és a többieket is, ha valaki nagyon akarja, mondjuk nem humánus megbocsátó érzésekkel felvértezve.
Először rettentően felment a vérnyomásom, mert úgy tűnt, hogy a cikk nem csak arról szól, hogy Brigitte, Rudolf Höss lánya eléggé megbűnhődött mindenért, amit az apja tett, miközben ő csak gyerek volt az Auschwitz melletti villában, hanem arról is, hogy ezek a hülye zsidók még mindig nem bírják túltenni magukat Auschwitz-on. Ugyanis Brigitte zsidó főnöke, aki évtizedekig úgy tett, mintha nem gyűlölné, most, öregségében mégsem hívja már fel sosem. De pár csavar után, a második oldal végére kiderül, hogy ez a zsidó ruhabolt tulajdonos csak azért nem hívja már fel Brigittét, mert már képtelen telefonálni, ellenben tényleg nem gyűlölte, és direkt emberségből alkalmazta 35 évig a boltjában, tudván, hogy Höss lánya. Brigitte viszont a végére nem szegény kiközösített idős hölgyként jön ki a történetből, hanem jó pár bicskanyitogató mondatot sikerül kihúzni belőle. Mint például:
"She does not deny that atrocities took place or that Jews and others were murdered in the camps, but she questions that millions were killed. “How can there be so many survivors if so many had been killed?” she asks."
Azt pedig nem tudom hova tenni, hogy Rudolf Höss volt a legkedvesebb ember a világon. Miféle ember neveli a gyerekeit egy halálgyár mellett? És kiderül, hogy a gyerekek láttak sok mindent. Szerintem 1940-től 44-ig ott élni gyerekként épp elég, hogy egy életre kiheverhetetlen traumákkal induljon az ember a kamasz- és felnőttkornak. Ugyanakkor erről nem panaszkodik Brigitte, csak az 1945 utáni őt ért megaláztatásokról. Értem én, hogy
haragszik azokra, akik megkínozták és kivégezték az apját. De az apjára, aki miatt a gyerekkora egyik koncentrációs táborból a másikba költözéssel telt, miért nem? Szóval nagyon elgondolkoztató és nagyon nehéz olvasmány volt.
Az viszont nem szerencsés a cikkben, hogy fel van sorolva, hogy ma hol élnek a Höss leszármazottak, annyi adat kiderül, hogy tutira meg lehet találni ezek alapján Brigittét is, és a többieket is, ha valaki nagyon akarja, mondjuk nem humánus megbocsátó érzésekkel felvértezve.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése